Franciaország, Görögország, Nagy-britannia… Proletárok szerte a világon, égessük fel a kapitalizmust!

Traducción hecha por De Te Fabula Narratur

A franciaországi tiltakozásokat a nyugdíjkorhatár 64 évre történő emelése ellen a francia szakszervezetek/szindikátusok vezették, szervezték és irányították, amelyek szakszervezeteken keresztül szerveződnek, azaz az osztályharc tűzoltóiként és tűzoltókészülékeiként működve: heti egy napos sztrájkkal (meg se kisérelve a határozatlan idejű sztrájkokat), a munkások tömeges felvonulásai vagy utcai blokádok elkerülésével. A szakszervezetek/szindikátusok mindig ellenzik a proletárok önszerveződését és a harc általánossá tételét. Ezt a leckét saját bőrén tapasztalja meg a proletárok egy kisebbsége, akik ezekben a napokban a szakszervezetek/szindikalisták ellenőrzése nélkül sztrájkokat indítanak Franciaországban. Így robbant ki a düh a múlt héten Franciaország nagyvárosainak utcáin: a nyugdíjreform, amely arra kényszeríti a franciaországi munkásokat, hogy kiterjesszék közvetlen kizsákmányolásukat, annak a felgyülemlett dühnek a detonátora volt, amelyet a munkásosztály az egész bolygón felhalmoz.

Párizs lángol, Nantes lángol… A tűz azonban nem elég ahhoz, hogy eloltsa azoknak a végtelen támadásoknak és megaláztatásoknak a lángjait, amelyeket nap mint nap elszenvedünk egy olyan rendszer keze által, amely számára nem vagyunk mások, mint árucikkek és ágyútöltelékek. A tűz nem elég, többre van szükségünk. De ez a tűz előrevetíti azt, amit mi proletárok még nem tudunk tömegesen és egységesen kifejezni szavakban, gyűléseken, osztályként. A düh nem elég, meg kell szerveződnünk, vissza kell nyernünk a pozíciónkat, a programunkat. Mert ezek a vírusoktól, válságoktól, háborútól és nyomortól fellobbant pillanatok egyben azok a pillanatok is, amelyekben a kommunista forradalom egyre erőteljesebben fog megjelenni, mint az egyetlen lehetséges és reális perspektíva.

Ez már a sokadik támadás a franciaországi munkásosztály ellen, nem a legsúlyosabb, és bizonyára nem is az utolsó. A burzsoázia az állam segítségével csökkenteni akarja a nyugdíjak költségeit a nyugdíjkorhatár emelésével, egy olyan nyugdíjét, amely sok munkás számára (bizonytalan, be nem jelentett, háztartási alkalmazottak…) mindig is csalóka volt. Van ebben valami szimbolikus: a munkáért (mint a kizsákmányolás legfőbb toteméért) járó büntetés megemelése főleg azok körében vált ki dühöt, akiknek soha nem lesz «joguk» nyugdíjba menni. A proletariátus túl gyakran cselekszik olyan tisztánlátással, amelyet racionálisan még nem tud kifejezni, ösztönből, ugyanabból a szükségletből, amely a dühben materializálódik. Nem ez volt az első támadás, és nem lesz is az utolsó, nem csak Franciaországban, nem csak a francia munkásoknak, hanem az egész világon, minden proletárnak.

Soha nem hagytuk abba a harcot, még akkor sem, amikor a körülmények nem voltak kedvezőek, soha nem hagytuk abba a harcot, mint kizsákmányolt osztály, gyakran nem is volt más választásunk. És mégis, volt egy hosszú történelmi ellenforradalmunk, amely 100 évre nyúlik vissza. Az utóbbi években amfibikus helyzetben élünk, egy rendkívüli időszakban, amikor osztályunk az emberi szükségletek védelmében harcol. Küzdelmek, amelyek a társadalmi polarizáció tendenciájának kifejeződései, egy olyan világ, a tőke világa következtében, amely kifut a lendületből, és már csak proletár életkörülményeinket támadhatja: Harcok Chilében, Kazahsztánban, Sri Lankán, Iránban… hogy csak néhányat említsünk a legfrissebbek közül. Ehhez jönnek még az elmúlt kilenc hónap vad sztrájkjai Nagy-Britanniában és a görögországi ifjúsági mozgósítások1. Különböző módokon mindannyian kifejezik az áruk világának elutasítását, egy olyan világét, amely minden egyes, az életkörülményeinket ért támadással megerősíti magát, és megerősíti, hogy harcolnunk kell a nyomorúságuk ellen.

A történelmi és nemzetközi körülmények jelenleg szörnyűek: a Covid hosszú árnyéka, az imperialista háború Ukrajnában, a kapitalista csőd és az örökös történelmi válság fokozódása, az árak brutális emelkedése és egy sor olyan intézkedés, amely tovább rontja a legszegényebbek életkörülményeit. Ehhez jönnek még az olyan megoldatlan (nyereséges) problémák, mint a nyomor és a háború elől menekülő munkások százezreinek migrációja, akiknek falakkal és gumibotokkal kell szembenézniük, és még nagyobb nyomorral, amikor legyűrik azokat. És ebben a szörnyű állapotban, ebben a nemzetközi helyzetben találjuk meg a reményt. Olyan történelmi pillanatban élünk, amikor egy szikra meggyújthatja a világot, mert mindezek a lázadások és küzdelmek egymás szemébe nézhetnek, mint ugyanazon terv részei, ugyanazon emberi szükséglettel, hogy győzedelmeskedjenek a nyomor és a háború felett.

Sem Franciaországban, sem Nagy-Britanniában, sem Görögországban nem zajlik ma forradalom, épp ellenkezőleg. Ezek olyan megmozdulások, amelyekben a tőke baloldalának politikai és szakszervezeti/szindikalista jelenléte nagyon erős. Ezek válaszok az állandó agresszióra, szükséges válaszok a tőke tetteire, amely megfoszt minket az életünktől. Egy alapvető ellentmondást fejeznek ki: a tőke csak a mi kárunkra tud fennmaradni, mi pedig csak a tőke elpusztításával tudunk élni.

A megszorító és válságintézkedések elleni azonnali reakciók automatikusak és szükségesek. Az azonnali harcok révén formálódhatunk, egyesülhetünk, tudatosságot és bizalmat nyerhetünk, és igen, megállíthatunk bizonyos intézkedéseket, de tudnunk kell, hogy minden részleges győzelem csak késlelteti az elkerülhetetlent: a tőke érdekeinek az emberi szükségletek fölé helyezését. Ahhoz, hogy megállítsuk ezt a brutalitást, tovább kell mennünk, és meg kell támadnunk az egész rendszert.

A nemrégiben Görögországban a több mint ötven proletár halálát okozó vonatszerencsétlenség elleni tüntetéseken a tüntetők azt kiabálták: «Gyilkosok vagytok, képmutatók vagytok, az általatok szervezett rendszer elveszi az életünket», és jogosan, mert mélyen tisztában voltak azzal, hogy ez a rendszer arra szerveződött, hogy elvegye az életünket, és az egyetlen megváltás az, ha véget vetünk neki.

A proletariátus előtt még hosszú út áll, hogy újra felfedezze történelmi programját, forradalmi képességét, azt az utat, amely akkor kezdődött, amikor az első ember fellázadt a hatalom és a kizsákmányolás ellen. De ezt az utat ma a kapitalizmus kövezeti ki számunkra, megteremtve azokat a feltételeket, amelyek elkerülhetetlenné teszik a harcunkat. Ez nem azt jelenti, hogy megkönnyíti a dolgunkat, hanem azt, hogy nem tehet mást, brutális fejlődése kényszerít bennünket a küzdelemre.

És ezen az úton mindenféle zsarukkal fogunk találkozni, akik megpróbálnak majd megállítani minket, összeverni minket, meggyőzni minket arról, hogy mi a legjobb nekünk, hogy változtassunk. Egyenruhás zsaruk, szakszervezeti zsaruk, mindenféle politikai zsaruk, pszichológus zsaruk, demokrata zsaruk… mindannyian eltökélten teszik a dolgukat, hogy megmentsék egy szivárgó (és ráadásul bűzös vizekben úszó) rendszer seggét.

Mindezen zsaruk ellen vissza kell követelnünk a történelmi harcban kovácsolt fegyvereinket:

• A proletár internacionalizmus, bárhol a világon, amikor harcolunk, egy osztályként harcolunk, legyőzve minden nemzeti megosztottságot, amely csak a hóhérainknak kedvez.
• Proletár autonómia. A harc vezetése maguknál a proletároknál van, minden olyan szervezeten kívül és ellen, amely megpróbál minket korlátozni. Mi önállóan, önmagunkért harcolunk.
• Önszerveződés, saját szervezetek és terek létrehozása a harc, a vita és a reflexió számára. Tömeges hatalmi szerveinket osztályként és avantgarde szerveződéseinket, amely összefogja a forradalmi kisebbségeket.
• A tőke kategóriái által erőltetett minden megosztottságon túli egység: Függetlenül a kortól, munkától, munkanélküliségtől, diák vagy nyugdíjas, férfi vagy nő, fiatal vagy idős … egy és ugyanazon osztály vagyunk, amely ugyanazt az igényt fejezi ki: legyőzni a kizsákmányolás világát és felépíteni egy valóban emberi társadalmat.
• A harc kiterjesztése a munkahelyeken, szomszédságokon, falvakon, városokon és nemzeteken túlra. A harc kiterjesztése azzal a mottóval, hogy minden harc ugyanannak a harcnak a része, és mindenkinek folytatnia kell a harcot a győzelem érdekében. A szolidaritás nem szép szó, hanem töltött fegyver. Különböző intenzitással és egy hosszú úttal előttünk, de Franciaország, Nagy-Britannia, Görögország, stb. már ég, és mi tisztelgünk e tüzek előtt, nem azért, amit égetnek, hanem azért, mert történelmileg ezek egy szikra a sok ezer közül, amely inkább előbb, mint utóbb túllép a korlátain, és a világot reménnyel és forradalommal fogja lángra lobbantani.

A kommunizmusért

Lábjegyzet:

1,Megragadjuk az alkalmat, hogy tisztelegjünk Exarchia «csuklyás» emberei előtt, akik szembeszálltak Varoufakisszal, a burzsoázia utolsó előtti baloldali bábjával, és bátorítjuk e példák terjedését.